Historikus hangszerek

Historikus hangszerek készítése

Bach, Händel, Telemann és a többi barokk szerző, majd a klasszicizmus és koraromantika nagymesterei (Haydn, Mozart, Schubert) előszeretettel hangszerelték műveiket olyan együttesekre, amelyekben fontos szerep jutott a fúvós hangszereknek, mindenekelőtt a két oboa – két kürt elválaszthatatlan hangszerpárosnak.

Ezek a hangszerek azonban más mechanizmussal működtek, mint a 19. század során „modernizált”, azóta is folytonosan megújuló ma ismert változataik.

A muzsikus csak ajkára és saját kezére hagyatkozhatott, amikor megszólaltatott egy-egy hangot. Az alaphang meghatározásában ugyan különféle hosszúságú csövek, szakszóval bógnik álltak rendelkezésére, amelyeket hosszabb szünetekben vagy tételek között gyors mozdulattal cserélgetni tudott, ám a hangmagasság, hangerő, hangszín kialakításában nem számíthatott technikai segítségre.

Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor egyre többen döntöttek úgy, hogy a barokkban és a klasszika idején keletkezett műveket a barokk illetve a klasszicizmus korának hangszerein, illetve azok kópiáin szólaltatják meg, elkezdődött az újkori barokk és natúr- kürtök építése is. A historikus hangzás azonban egy olyan historikus jelenséggel párosult, amihez nemigen tudott és nem is tud hozzászokni a 20–21. századi fül: ezeken a hangszereken alig lehet olyan tisztán intonálni, mint napjaink csodákra képes konstrukcióin. És az egymással hajszálpontosan összehangolt, „wohltemperierte” instrumentumok mellett a csodálatosan megmunkált, az eredetinek vélt hangzást produkáló barokk kürtök, trombiták és harsonák bizony gyakran okoznak csalódást a hallgatónak.

A hangszerész előtt tehát óriási feladat áll, amikor arra vállalkozik, hogy – a muzsikusok kedvére téve – a régi és az új hangszer erényeit kombinálja. Hogy olyan historikus hangszert készítsen, amely hangzásában a régmúlt illúzióját kelti, intonálásában azonban a mai kor igényeinek is megfelel.